1. fejezet

Egész éjszaka hatalmas vihar tombolt a városunkban. Ez elég gyakran előfordul, főleg itt, az ország nyugati részén. A szobám a padlástéren van, így általában nem tudok aludni, az ablakomat megzabolázatlanul verő, kövér esőcseppek vagy éppen jégdarabok hangjától.

Még öt óra sincs, de még mindig csak apró szemhunyásnyikra sikerült elszenderednem. Meguntam az ágyban való forgolódásomat és egy óvatos mozdulattal oldalra löktem a takarómat majd felültem az ágyon. Kifordultam az ágyam széléhez, hogy le tudjam nyújtani a lábamat a világos színű laminált parkettára. Megfeszítettem a láb-és hátizmaimat majd nekidőltem falnak. Csak ültem itt egy darabig, a szemem az álmatlan éjszaka alatt már régen hozzászokott a sötétséghez. Szívem szerint magamra rántottam volna a hálóköpenyemet, bebújtam volna a mamuszomba és lesurrantam volna a nappalinkban álló, hatalmas, ébenfa zongorához. Apuval sokat zenélünk együtt. Nem tudom, hogy a zene vagy az ő közelsége az oka, esetleg mindkettő, de a közösen eltöltött pillanatokban biztonságban érzem magamat. Amíg éneklek és apu kísér zongorával, addig senki és semmi sem bánthat. Nem kell törődnöm mással, minthogy eltaláljam a megfelelő hangokat. Timoti szerint gyönyörűen énekelek és egyszer majd sokra viszem. Még most is nevetek, mikor újra és újra ezzel áll elő. Apu szerint, ha néma zongoránk lenne, olyan, aminek a játékát csak a művésze hallja, bele tudnék olvadni a hangszerbe. Azt hittem a remek technikám miatt mondja, de megmagyarázta, hogy semmiféle kétértelműséget nem akart nekem sugározni a mondanivalójával. Komolyan gondolta, hiszen derékig érő hajam éppen olyan ébenfa színű, akár a zongora. De sajnos nem mehetek le játszani, a közös zenélés most csak ábrándozás marad. Margaret tutira kiakadna, hogy kora hajnalban nekiállok zongorázni. Egyébként sem volt túl nagy türelme a gyerekekhez, jobban mondva hozzám, de ez biztosan kiverné nála a biztosítékot. Meggyőződése, hogy minél többet alszik éjszakánkét, annál nagyobb mértékben csökken a szeme sarkánál kandikáló szarkalábak száma. Valami hülye divat-életmód magazinban olvasta, mint minden más szokást és rituálét, amit bevezetett a King's-Street utca 4-ben. A lakás érthetetlen helyiségibe akasztgatott fel álomcsapdákat, hogy elűzzék az éjszakai szorongást. A konyhában lévővel már csak-csak kiegyeztem, de a fürdőszobait látva elgondolkodtam nevelőanyám beszámíthatóságán. Arra gondolok, azért csinálja ezeket a dolgokat, hogy enyhítsen az unalmán. Hiába, nehéz az élet, ha egy milliomos építészmérnökhöz megy feleségül az ember. A háziasszonyi teendőket ellátja a személyzet és neked csak arra van dolgod, hogy lenullázd a férjed bankkártyáit. Akárhogyan és akárhányszor rágtam magam a házasságuk okain, nem tudtam rájönni, mi vette rá apámat, hogy elvegye Margaretet. Az tény, hogy eléggé csinos, viszont nem úgy ismertem a papát, akinek egy üresfejű cicababa csak olyan egyszerűen elcsavarná a fejét. A nevelőanyám személyiségéről röviden annyit tudok nyilatkozni, hogy egy csipetnyi jóindulat sem szorult belé. Illetve az a pici, ami mégis, az mind apám felé irányul. Engem sohasem szeretett, vagy kedvelt, sőt szerintem meg sem próbált velem jobb kapcsolatot kialakítani. De mit tehetek? Nem hozhatom fel azt a nevetséges érvet, hogy én előbb voltam az apám életében mint ő, hiszen ez nem igaz. Pont a születésemkor keltek egybe. Megkaptuk az esélyt, hogy egy család legyünk, de ő nem élt ezzel. Ha belegondolok, talán én sem. Gondolataimat az ajtómon való kopogás zavarta meg. Ránéztem az éjjeliszekrényemre, majd szememmel megkerestem a digitális órát. Öt huszonnyolc. Ki kereshet engem kora reggel? Még délután sem nagyon szeret látni ez a nő, nem hogy mikor a ráncait piheni éppen ki a soron lévő zöld trutyit az arcára kenve. Aztán eszembe jutott, és megejtettem egy középhangos „Gyere be!”-t. Az ajtón nagy örömömre az az ember jött be, akire számítottam.

• Jó reggelt, bogaram – mondta apám melegen, majd leült mellém az ágyra és megsimogatta a fejemet.
• Gondoltam, hogy már ébren vagy, ilyen viharban még én sem tudok aludni, lent a földszinten. Biztos nem szeretnéd megkapni a vendégszobát? Nyugalmasabbak lennének az éjszakáid.
• Nem papa, szeretek itt. Olyan, mint egy kis kuckó...Tudod, szeretek egyedül lenni. – hazudtam. Utáltam ezt a szobát. Nem fértek el benne a cuccaim, valamint reggelente először mindig idetűzött a nap, fürdőszoba pedig csak az alsóbb szinteken volt. De mikor belegondoltam abba, hogy a vendégszobában csupán egy fal választana el Margerettől, minden gondom a padlástérrel egyszerűen köddé vált.
• Azért jöttem, hogy elköszönjek. Aranyom, tudom, hogy nem szeretnéd, hogy elmenjek, de ez egy nagyon fontos tárgyalás. Ígérd meg, hogy jól kijöttök az anyáddal. Rendben? – kérdezte bizakodást tettetve, de a lelke mélyén tudta, hogy amint kilép a házból, kezdetét veszi az egymás ölére menő veszekedésünk.
• Ezt neki is megmondtad? – kérdeztem félvállról, kicsit flegmán.
• Gina, hidd el, próbálkozik. De ehhez két ember kell. – suttogta és láttam az arcán, hogy tényleg bántja a rossz kapcsolatunk.
• Oké, kedves leszek, szóval ha történik valami az nem az én hibám lesz, papa. – feleltem majd észrevettem, hogy apunak fülig ér a szája.
• Az én okos nagylányom! Nagyon fogsz hiányozni, kincsem.
  Közelebb bújtam, és átöleltem. Így, összeölelkezve maradtunk egy darabig, mikor hirtelen megcsörrent a mobilja. Elengedett, majd kinyomta a telefont.
• Itt vannak értem. Mennem kell, különben lekéssük a gépet. – homlokon csókolt, majd felállt, és elindult az ajtóm felé.
• Vigyázz magadra! – kiáltottam utána könnyes szemmel.
• Jövőhéten találkozunk. Sok sikert a vizsgákon! – majd becsukta az ajtót, és én halk zokogásban törtem ki.

Itt maradtam egyedül, ezzel a nővel. Már többször is előfordult, hogy a papa üzleti tárgyalásra ment, de még mindig nem szoktam hozzá. Rettentően hiányzott, mivel a családból ő volt az egyetlen ember, akiben megbíztam. Persze, ott volt a „nagyi” meg a „nagybátyám”, de ők Margaret rokonai voltak és nekem ez pontosan elég indok volt ahhoz, hogy ne bízzak meg bennük.

Felálltam, majd az ablakomhoz mentem és megláttam őt, ahogy magas, vékony alakja egy nagy aktatáskával a kezében éppen az autóhoz sétál, amiben már várják a munkatársai. Közvetlenül mögötte csahol Bird, a nyolc éves moszkvai őrkutyám. Még apukám hozta egy oroszországi útjáról a hetedik születésnapomra. Könnybe lábadt szemeimmel csak fátyolosan láttam őket, amint apu visszafordul az autótól, felnéz az ablakomra és integet nekem. Habozás nélkül visszacsápoltam. Ezután beszállt a kocsiba és elhagyták a King's Street 4-gyet. Még követtem őket egy darabig, amikor kifordultak a sarkon, és rátértek a Woodcock Street-re. Itt eltűntek a látókörömből. Bird leült a kapuba és keservesen vonyított. Ő is érezte, hogy elment az az ember, aki a biztonságot fenntartotta ebben a házban. A kutyám sem volt Margaret szíve csücske. Hogy miért? Mert az enyém volt. Bird-öt nézve, sírva rogytam le a fal mellé, a nyakamban lógó főnix madarat szorongatva.